Gondolatok a mohácsi bőrgyógyászati rendelés megszűnése kapcsán

2002. május 4. szombat, első rendelés. Mi ez a tömeg a ház előtt? Tűz? Baleset? Nem, rendelésre jöttek az emberek. Dr. Csete Bélához. De nem hozzám, hanem idősebb Dr. Csete Bélához, édesapámhoz. Valamint Dr. Pávkovics Máriához, édesanyámhoz. Mindketten 20-30 évet rendeltek itt, nagyon jó orvosok voltak, szerették őket a betegek. Igazából azok, akik ismerték őket, a mohácsiak, a vidékiek, a szülők, a hozzátartozók, a kórházi dolgozók. Így kellett bemennem az első rendelésre….

Sokáig szombati nap volt. Piac és minden negyediken vásárnap. Jöttek az emberek fonott kosárral, dédivel, Ladával, bicklivel.

Kezdetben volt egy dermatoszkópom, kettő Volkmann-kanalam, fuchsinom és lápiszom. Meg a klinikán szerzett elméleti tudás és az akarat: mindenkit meggyógyítani. Nem felírni valamit. Addig kezelni míg meg nem gyógyul, ha beledöglünk is.

Lejönni minden héten munka, ügyelet, kutatás után, gyerek mellett, néha másnaposan. Eljönni hóban, 40 fokban. Rendelés nem maradhat el.

Fiatal voltam, bírtam. Az orvostudomány és párhuzamosan a rendelő is fejlődött. Az onkológiai gondozás, a rendszeres anyajegyszűrés sok ember naptárába bekerült, talán fényvédőből is több fogyott mint más városban.

Teltek az évek, az ismerősök, régi betegek már gyermekükkel, unokáikkal jelentek meg.

Egyszer minden történet véget ér. Az én mohácsi rendelésemé most, 24 év után.

Köszönöm mindenkinek a bizalmat, amivel hozzám fordult, és utólag is elnézést kérek, ha valakihez nem szépen szóltam, vagy nem tudtam meggyógyítani. A szándék és a jóakarat megvolt.

A történet még Pécsett folytatódik…